Fontos-e megmondani adott esetben, hogy mi is az amit olvasunk, mert őszintén szólva jelen pillanatban én nem tudom mi ez. Jó nagyon, vagyis rettenetesen húsba vágóan szomorú, elgondolkodtató iromány, könyvalakban.
Miről is van szó? Peter Pomerantsev művéről a semmi sem igaz, bármi lehetségesről. Olvassátok el emberek, muszály. Rémisztően pontos képet fest a mai, modern Oroszországról, a Putyini Jelenről, a modern autoriter rendszerek, féldiktaturák működési elvéről. Frankón, mint egy mint egy ikeás összeszerelő prosi a Szürkgomhoz (Nagy szürke szekrény, amiben csak eltünni lehet, kijönni soha.). Vajon Orbán lelkes propagandistái olvasták? Angolul 2014-ben jelent meg, magyarra 2019-ben fordította Papolczy Péter. (Vajon a fordítónál követelmény volt, hogy ő is P.P monogrammal gurítson? ;) )
Tahát adott Pííítőr, aki egy Angliában felnövő orosz srác, aki a diploma megszerzése után 2001-ben Moszkvába költözik. Televíziós producerként sikerül az orosz néplélek gyötrelmes metamorfózisát, a kereskedelminek álcázott tévé agymosása amit a putyini rendszer könyörtelen maffia módszereivel megspékelve lehet megpróbálni túlélni, közelről szemlélni. Nem mindenkinek sikerült. A könyv nem cicózik, szépen (sok)mindent lepucol, lemeztelenít, majd minden ott áll pőrén, csak a rendszer(és a velejáró automatikus korrupció) virágzik. Függöny.
Henryk Sienkiewicz regénye a A Tűzzel-vassal(Ogniem i mieczem). /Magyarul/
VanDunaszerdahelyen egy tüneményes csoda antikvárium. A könyvek sorsa nevet is megkaphatná, mert amilyen tüneményes olyan jellemző és szomorú egy hely ez. Én szeretem, varázslatos találásaim már évek óta visszajáró vásárlóvá tettek. Mindig egyedül, soha nem találkoztam ott még másik vásárlóval, biztosan vannak amúgy. Szóval az a szokásom ezen a helyen, hogy nem keresek, nem túrok fel semmilyen könyvhalmot, nem megyek rá a témákra, típusokra sem. Hagyom, hogy a szemem vigyen, ugyanis az első alkalom óta mindig találok csak úgy valamit. Például egy több mint 15 éven át űzött amerikai regény Tom Clancy: Vörös viharának első kötetét, amelyet még a középiskolai koliban tett magáévá egy lelkes ám de morálisan nem túl fejlett kolitársam. Bementem és megláttam, ott vigyorgott rám a polcon. Azóta sok ilyen élményem, drámákkal, verseskötetekkel volt. Legútobb Sienkiewicz történelmi klasszikusa feküdt egy doboz tetejére hanyagul odadobva. Ezt a művét még nem olvastam, csak filmen láttam, de egyből tudtam ez és a valahol megbújó kettes kötet az enyém lesz. Így is lett némi kétségbeesett keresgélés után. (két kötet 6€)
A középső gyermekemre gondoltam, hogy egy pár év és ő biztosan örülni fog neki. Remélem, mert ez a terv. Gárdonyi Egri Csillagainál szerintem jobb ez a regény, sőt én a Quo Vadisnál is jobbnak találtam. Tehát abból indultam ki, hogy az Egri Csillagokat fogja olvasni és akkor talán érdekelheti egy 100 évvel késöbb játszódó hasonló történet. Minden különösebb sallang nélkül csak ajánlani tudom, nem ment el annyira az idő felette, mint mondjuk Jókai Mór regényei felett, hogy egy másik kortárs magyar klasszikust említsek. Zagloba uram ( a lengyel Hári János) már már Svejki figura, nem lehet nem szeretni. Szerintem könnyen alkalmas lehet arra, hogy az olvasást szerető töris gyermekekkel megismertesse mi is az a Kelet-Európai relatív. Etnikum kontra nyelv és/vagy vallás. Bűn, hazugság kontra hazafiasság, bátorság etc.
Maga az antikvárium nem csupán azért egy szomurú hely, mert tökéletesen tükrözi a nyomtatott papír sorsát a 21. században. Az egy dolog, hogy hely és megfelelő munkatársak, de legvalószínűbben idő hiányában döbbenetes képet nyújt ez a nem is kicsi antikvárium. Többek között a földön szanaszét heverő banános dobozokban hányodó könyvek szomorú látványt nyújtanak és értelemszerűen a keresét is esetlegessé teszik. Nem nagyon van rendbe rakott sarka, polca az antikvárnak, komolyan felmerült bennem, hogy rendet kéne itt rakni, nekem (Vajon két hétbe beleférne?). Ezt a kicsit posztapokaliptikus képet még megstuccolja, hogy a 70-es, 80-as évek felvidéki magyar polcait is könnyen látjuk viszont, hiszen tulajdonosaik az a generáció lassan kihal, nekem nem akármilyen kultúrsokk ez. Legjobban talán a ma már senki által nem keresett szlovák nyelvű csehszlovák szocialista irodalom maradványai lettek kulturális zárványkényt porosan, feszesen ottfelejtve. Nyitvatartás amúgy kicsit rapszódikus, de némi csengetés után engem majdnem mindig beengedtek. Viszont nekem mindig megérte.
Nem tegnap fejeztem be Amosz Oz könyvét, de nem is olyan régen. Sándor Erzsi könnyednek tűnő, milyen is volt anyám önéletrajzi ihletésű könyvével szemben, bár Oz könyve is erősen hasonló felindulásból lett megírva, ez egy lényegesen nehezebb mű. Teljesen más, stílus, sztori és mégis egy nagyon hasonló szituáció. Szembenézés anyával.
Amosz Oz izraeli író (1939-2018) 12 évesen vesztette el depressziós édesanyját. Ezzel a targédiával a 2002-ben megjelenő Szeretetről, sötétségről című könyvében vet számot. Félelmetesen szép könyvben tárul elénk egy kicsiny izraeli értelmiségi család drámája és nem mellesleg Izrael Állam születése. Az utóbbi évek egyik legjobb könyve, amit olvastam. Nem egy könnyű történet, de nagyon olvastatja magát, a fordítás Szántó Judit munkáját dícséri.
E könyv pikantériáját nekem csak az jelenti, hogy édesanyámtól kaptam ajándékba. Nem mertem még megkérdezni, hogy ő olvasta-e.
A könyv szerintem "kötelező olvasmány" kéne legyen. 5/5
A könyvből film is készült Natalie Portman rendezte és a főszerepet Fania Klausner szerepét is ő játszotta el.
Akció volt a könyvesboltban tán egy éve is már és az erősen leárazott halomban turkálva akadtam az alábbi kincsre:
Lisbeth Exner und Herbert Kapfer : Verborgene Chronik 1914 /Herausgegeben vom Deutschen Tagebucharchiv/ 2014 1. Ausgabe.
Olcsó volt. Nem vették. Nem is olyan régen megint láttam belőle egy példányt még jobban leárazva. Oké, hogy nem egy bestseller, de kár érte. Kíválló oktatási segédanyagnak, bármilyen háborúellenes oktatásra, tömegek hangulatváltozásának szemléltetésére és hitük mindent formáló erejének bemutatására. Döbbenetes egy mű, pedig csak naplóbejegyzések serege 1914 július 27-e és 1915 január elseje közöttről. Amiknek a szerzői sokfélék, az akkori német nyelvterületről. Van itt művelt feleségtől az egyszerűbb emberekig sok mindenki, frontokról, hátországig. Félelmetes a korabeli stációkon végigmenni, ahogyan a lelkesedés és a gyűlöletből lesz sok minden, többnyire csak egy beismerés, hogy bárcsak lenne ennek a borzalomnak minnél hamarabb vége. Már októberben már van ilyen bejegyzés. Több mint négy évig tartott még utána. A hatása mindmáig érezhető. Az talán a legdöbbenetesebb, hogy mintha el sem múlt volna az a száz(106) év, vannak sorok, akár komplett bejegyzések, amit észrevétlenül lehetne a FB-on elsütni, nem lógnának ki.
Tényleg olvasásra érdemes, remélem kiadják magyarul is.
Bernard Cornwell eddig teljesen észrevétlenül elment mellettem. Vicces módon a Netflix tehető felelőssé, hogy megismerkedtem vele, még pedig úgy, hogy kerestem az erősen elfáradó Vikingek helyére egy jó kis történelmi sorozatot. Ez lett a korban teljesen jól ide passzoló( 9 század vége, 10. század eleje) The last kingdom.
Ez a szerintem egészen jó kis sorozat, nyomokban még történelmi hűséget is tartalmaz, Cornwell: The Saxon Stories azaz a Szász krónikák ciklusán alapul. Elolvastam öket is, de erről majd máskor. A helyi könyvtárban viszont csak egy műve volt éppen akkor kikölcsönözhető. A Stonhenge. Bronzkori sztori. Hümm. Az ilyet máskor szinte biztosan visszateszem.
Na de ez, nekem már-már szépirodalom, nem csak egyszerűen történelmi regény, ami valljuk be időnként kicsit degradáló jelzö. Nem tudom mennyit kutatott a szerző a témához, de alaposnak tűnik a sok nyilvánvaló fantázia körülmények, korabeli viszonyok részletekbe menő megfestése mellett is. A szerző töriszakos volt, érzödik.
Ha valaki olvasni szeretne valami eredetit, ami töris, finoman misztikus és masszívan elgondolkoztat az áldozatvállalás szerepéről, úgy csak ajánlani tudom.
Hubertus Knabe szerkesztette 382 oldalas történelmi mü(2007 elsö kiadás) egy könyvtárselejtezési akcióból maradt rám. Egy euróért.
Nyomasztó, de nagyon fontos, korrekt mü, mely kronológikusan vezet minket végig az oroszok, majd a Stasi vizsgálati börtönében. Egykori fogvatartottak írnak különbözö hosszúságú visszaemlékezéseket, illetve van akitöl a leveleiböl szemlézhetünk és akad, aki egy szép hosszú levélben fejti ki nézeteit a fogvatartásáról. 24 szerzö írásait olvashatjuk végig. Vannak unalmasabbak, vannak nagyon szívbemarkolak és van kifejezetten szépirodalmi értékkel büszkélkedö mü is. Összeségében nagyon jó könyvnek tartom. 5 csillagot adok neki, azaz a maximumot. Tényleg érdemes elolvasni.
Nem árulok zsákbamacskát, rég olvastam ilyen jót. Zseniális egy mű.
Valószínűleg azért is tetszett nagyon és gondolkoztatott el, mert rengeteg dologban tudtam párhuzamot találni, voltak részletek, ahol egyenesen íjesztő volt a hasonlóság. Valószínűleg generációs és társadalmi csoportjainknak vannak közös halmazaik a szerzővel. A leglényegesebb viszont, hogy ilyen korrekt és őszinte(vagy legalábbis erősen annak tűnő) anyabúcsúztatást még nem láttam sem olvastam. Kíválló olvasmány vidéki szinésznők részére is. ;)
Le Carrét szeretem, de valahogyan ez a könyv nem fogott meg, nem ragadt rám a belsö feszültsége.
Valószínüleg a témaban való jártasságom miatt, rengeteg film és még több könyv "elintézése" után nekem ennek a münek szinte csak a negatívumai jutottak az eszembe, nyilván a abban a korban, 1963-ban jelent meg, ez egy korszakos könyv volt. Nem kérdés leszámol jó sok mítosszal, nem James Bond-i irányból világítja meg a geseftet. A geseft pedig szennyes, szürke. Ezt tényleg nagyon szépen mutatja be Le Carré, Liz halála egyértelmüen a brittek sara, hogy Leamas is feláldozható, de ez legalább az elejétöl tiszta. Èn Fiedler és Leamas "párviadalát" untam a leginkább, zavart Leamas karakterének egyszólamúsága.
A regényt nem olyan régen megint kitüntették, sok-sok díjjat nyert már vele Le Carré, de ezek szerint nem vagyok ebben sem mainstream.
Èn Christian Wessels és Manfred von Conta fordításában olvastam, németül.
Összegezve: nem rossz, de igazán jó sem. Filmben jobb volt. Filmen sajnos, úgy néz ki sajnos elöbb láttam.
Megvallom csalódtam. Rég olvastam Bécsröl úgy egyáltalán és tényleg rég olvastam Bécset értö könyvet. Jó a szerzö egy szót sem szólt az általam imádott "alternatív" Bécsröl, de ettöl még az elején nagyon korrekt kis münek ígérkezett. Nem állítom, hogy többet tudok Bécsröl, mint a szerzö és az sem igaz, hogy nem tudott újat mondani,de.
De: Az a komolyzenei, kultúrális szenvelgés, ami a könyv közepén jött, az több volt mint idegesítö. Nem érdekel sem Mozart, sem Beethoven, söt Falco sem. Itt a könyv nekem nagyon elment az anyámék generációjának az izlésének az irányába, de míg Sándor Erzsi stílusát zabálom, ez idegesített. Sajnálom.
Hála az égnek az utolsó három fejezet mintha az elsö hárommal együtt íródott volna, nagyon rendben volt. Az interjú a végén Paul Lendvaival pedig kíválló ráadás volt.
Minden összeszedve én mégis ajánlom a könyvet mindenkinek, aki többet akar tudni Bécsröl, mint az egyszeri fogyasztói turista.
Nálam 3/5.
Ui: Nem várom el hogy valaki, aki Bécsröl ír ismerje a alternatív szcénát, hogy sörözzön, mondjuk az EinBauMöbel-ben, esetleg ismerje a VUK-ot, de hogy az Ilona Stüberlen kívül van a kávéház oszt slussz, az nekem kemény volt.
Ez egy olvasónapló egy Felsö-Ausztriai levéltáros tollából. Elsösorban magamnak, rokonaimnak és barátaimnak, hogy éppen mit olvastam el és az éppen mennyire tetszett. bejegyzés címe arra szeretne utalni, hogy a népmesei fordulat „az Óperenciás tengeren is túl” nem mást takar mit az Enns folyón túli vidék. Òperencia, itt lehet róla olvasni részletesen. Azt gondolom, hogy találóan fejezi ki mit szeretnék, saját meglehetösen speciális érdeklödésü, mostanában újra nekilendülö olvasmányaimat szeretném rendszerezni, egy létezö mégis sok szempontból nagyon is távoli helyen, mely manapság akár az Òperencián túli területnek is tünhet. Mind értelmileg, mind kulturálisan, mind történelmileg, ha a mai magyarországi nem tudományos, nem szakmai körök NERbirodalmi szempontjából nézelödünk. Onnan ma ez a mesék országa.
Igyekszem nyelvtanilag és stilárisan megfelelni a magyar nyelvtannak. Sajnos kivételt képez még mindig nálam a hosszú ö és hosszú ü, öket sajnos bonyolult elöcsalnom, így marad kissé zavaróan a majdnem mindenhol hosszú magánhangzók disszonanciája. Ember vagyok és hibázom, ezért ha valaki nyelvtani és tartalmi vagy esetleg értelmi hibát vél felfedezni, kérem szóljon!
A véleményeimért természetesen vállalom a felelösséget, nem leszek mainstream.
